Már csak pár
perc volt hátra napkeltéig.
A világ
talán még az igazak álmát aludta, nem tudván, hogy lassan a nap teleszórja sugaraival az eget és újra kezdőik minden. Minden, ami a napi rutint, megszokást jelenti és olyan fásultan gyötrelmes.
A világ gondja azonban engem nem érintett. Nem voltam részese a kötelező ébredésnek.
Én a felkelő
nap fényében álltam a híd peremén, ugrásra készen.
Míg a világ
aludt, én egy különös utazásban vettem részt, aminek a végállomásához értem. Ők
ébrednek, én pedig alszom.
Alattam
követelőzően hullámzott a folyó, kitártam karjaim, mély levegőt véve.
A világ
addig sem volt hangos, de akkor minden némaságba burkolózott. Csend volt.
Egy bölcs
ember egyszer azt mondta, hogy a nagy pillanatokat mindig bántóan üres és
nyomasztó csend előzi meg.
Agyam még egyszer végigjárta azt az utat, amit az
előző négy órában tettem meg, aminek a végén itt kötöttem ki, ugrásra készen.
Egy utolsó
sóhaj és készen vagyok az ugrásra.
*
Részeg
voltam.
A srácokkal
ittunk, de nem emlékszem, hogy miért. Talán mert péntek volt, vagy valakinek a
születésnapja, vagy rég láttuk egymást…nem emlékszem. Fura, hogy alig több mint
négy órája történt, de nem tudom visszahozni a képeket. Persze nem
is fontos. Semmi fontos és említésre méltó nem történt egészen addig, amíg ki
nem léptem a lakásból. Levegőzni
akartam? Vagy csak az alkohol miatt elszaladt gondolataim követelték a
csillagokat? Ezt sem tudom.
Végigsétáltam
a bejárati ajtótól a kapuig vezető szűk, kövekkel kirakott ösvényen, közben
mélyen magamba szívtam az este üde, hideg levegőjét. Ahogy tüdőmet átjárta a
kellemes hűvös, agyam is tisztább lett kicsit. Elég tiszta ahhoz, hogy
megkérdezzem magamtól: Mit is keresek itt?
Kiléptem a
kapun és leültem a járdaszegélyre. A véletlenül kezemben maradt sörösüveget
gondosan magam mellé tettem. Felnéztem az égre és sóhajtottam. A csillagok
tisztán látszottak én pedig elvesztem a látványban. Nem tudom mióta ültem ott,
de messze járó gondolataimat a közeledő léptek zaja hozta vissza. Először azt
hittem a házból jött ki valaki, de aztán rájöttem, hogy az utcáról jön a hang.
Balra
fordítottam fejemet és mivel a szemüvegemet bent hagytam, ezért erőteljesen
hunyorítottam.
Az illető
rám köszönt és intett. Hogy őszinte legyek a hangja még annyira sem volt
ismerős, hogy azt meg tudjam állapítani, hogy fiú-e vagy lány.
- Szia! –
köszöntem bátortalanul és ugyanígy jeleztem kezemmel is miközben felálltam.
Mikor alig
két méterre volt tőlem, felnevetett. A nevetése már ismerősen csengett.
-
Megismersz? – kérdezte.
Ahogy a
házunk előtt lévő utcai lámpa alá ért, a fényben kékséget láttam. Kék kabátban
és nadrágban állt előttem, amik remekül passzoltak égszínkék szemeihez. A fején
pedig kötött gyapjú sapka volt. A színe természetesen egyezett a többi ruhadarabéval.
Nem kellett élesen látnom, hogy tudjam, ki az.
- Hát
persze, csak nincs nálam a szemüvegem, meg…
- Be vagy
rúgva! – vágott a szavamba és újra nevetett.
- Eeegen,
egy kicsit lehet – mosolyogtam.
Ahogy ezt
kimondtam egy kicsit szégyelltem magam.
- De hogy
hogy itt vagy? – kérdeztem.
Nem rég óta
ismertem az előttem álló lányt. Nem gondoltam a barátomnak, inkább csak
valakinek, aki az lehet. Pár hete ismerkedtünk meg és lenyűgözött. Nem abban a
„szerelem első látásra” értelemben, hanem inkább az „ezt az embert meg kell
ismernem” félében. Annyira érdekes és izgalmas személyiségnek tűnt, hogy úgy
éreztem, ha megismerem egy nagyon jó és akár bizalmas barátom lehetne.
Persze ott, akkor
ettől még messze voltunk. Mindössze pár órát töltöttünk együtt és alig tudtunk
valamit a másikról. Akkor még nem tudtam, de a későbbi órákban ez az állapot
jelentősen megváltozott.
- Hozzád
jöttem – felelte, amire nagyot néztem.
- Hozzám? De
hát miért?
- Emlékszel,
múltkor beszéltük, hogy milyen jó lenne egyszer torkunk szakadtából üvölteni a
hídról? Gondoltam ma este megtehetnénk. Hívtalak, de ki voltál kapcsolva,
úgyhogy gondoltam elsétálok erre. Nem volt jobb dolgom – nevetett.
Megint az a
nevetés. Bármit is akartam mondani, a nevetés elmosott mindent.
Zavartan
bólintottam.
- A ma este
tökéletes.
- De látom
buli van nálatok. Nem sürgős, ne aggódj! A híd megvár.
Megfordultam
és visszanéztem a házra, ahonnan részeg emberek hamis éneklése szűrődött ki.
Ismertem a dalt. Mikor az első versszak végére értek, valaki felkiáltott, majd
üveg csörömpölése hallatszott. Visszafordultam és elhúztam a számat.
- Abban a
házban semmi olyan nem történik, amihez most kedvem lenne. Nyugodtan
sétálhatunk.
Nem csak a
szája, de a szeme is mosolygott.
- Oké, akkor
menjünk – mondta és elindult tovább az utcán én pedig földbe gyökerezett lábbal
néztem utána.
- Nem jössz?
- De, de.
Megyek – mondtam és elindultunk hajnali háromkor a város közepén lévő hídhoz.
*
Talán a sors
vagy valamilyen más erő akarja, nem tudom, de hátranézek. Tekintetem keresi azt
a mosolygó kék pontot, aki idáig kísért és aki felnyitotta a szemem. Talán egy
utolsó pillantást szeretnék lopni a vidámságából, a mindig felfelé görbülő
ajkairól. Nem tudom, miért nézek hátra, de Ő nincs ott.
Ez megijeszt
és majdnem elvesztem egyensúlyomat átadva magam a hívogató mélységnek. De az
utolsó pillanatban sikerül visszanyernem az uralmat testem felett és lemászok a
korlátról. Idegesen nézek körül és a nevét kiabálom, de senki nem felel. Nyoma sincs a kékségnek.
Talán
meggondolta magát és elszaladt? De mégis mikor? Talán csak egy percig ha nem
láttam és nem beszéltünk. Nem válhatott csak úgy köddé, mintha itt sem lett
volna.
A felismerés
súlyos kalapácsként üt mellbe. A híd egyik pillérének vetem hátamat és
összeroskadok. Hangosan zokogva pillantok a kezemen lévő kék fonálból font
karkötőre és a könnyek fátylán át újra elmerülök az emlékekben.
*
- Ezt a
medált például a legelső barátnőmtől kaptam – mondtam, miközben megmutattam a
nyakamban lógó oroszlán formájú ezüstöt. Ő bólintott és az említett lányról kérdezett, én pedig meséltem. Kiöntöttem minden emléket, és rábíztam mit kezd vele.
Így teltek a percek vagy talán órák. Én beszámoltam a barátnőimről, Ő a barátairól. Ha úgy tetszik mindketten felfedtük egymás csomagjait. Azokat a csomagokat, amiket egy párkapcsolatba cipelünk magunkkal és ha nem találunk megfelelő helyet nekik, tönkretehetnek mindent. Mi viszont nem voltunk együtt, sőt alig ismertük egymást, a csomagok mégis tökéletes raktárra leltek.
Lassan eljutottunk a parkig. Ahogy meglátta a bejáratot, arcán kacér mosoly perdült táncra.
- A park túloldalán tudok egy jó helyet! - súgta vidáman - Gyere!
Azzal karon ragadott és elkezdett húzni.
Rövid bolyongás után egy keskeny folyó partján kötöttünk ki, egy pad mellett. Szó nélkül ültünk le.
A látvány csodálatos volt.
A hold ezüst fénye visszatükröződött a vízen, mintha hullámzó ékszer lenne. Mély sóhaj szakadt ki belőlem.
Felnéztem az égre és megpróbáltam megfejteni az éj sötétjében úszó csillagok képeit. Az egyik kupac, mintha mosolygott volna, míg a másik szív formát öltött. Némán ültünk egymás mellett, gyönyörködve a természetben, mikor ránéztem.
Tekintetünk óvatosan firtatta a másikét. Kék szemeiben úszott a hold halvány fénye én pedig elvesztem bennük. Még halványan láttam saját tükörképemet feloldódni a kékségben, majd megszűnt minden rajtunk kívül. Csak a vér lüktetését hallottam a fülemben és még valamit.
Egy váratlan gondolat fogalmazódott meg bennem: Mesélj neki az Óriásokról!
A döbbenet kissé kijózanított. Fogalmam sem volt, hol hallottam ezekről a lényekről, ahogy arról sem, hogy énem egyik fele miért tartja fontosnak ezt megemlíteni. Egy homályos történet volt csupán, több mint tíz évvel ezelőttről. A sors azonban néha különös tréfát űz velünk és én is ennek az áldozata lettem.
Felhők takarták el a holdat, mikor megcsókoltam.
Nyelvünk lassan, majd egyre lázasabban fedezte fel a másikét. Átöleltem és szorosan magamhoz húztam majd eggyé váltam a kékséggel.
Miután elengedtem és ajkaink eltávolodtak, mindketten elmosolyodtunk. Egy régi, ismerős érzés kezdett gyökeret verni bennem, mikor énem másik része végre kierőszakolta belőlem a kérdést:
- Hallottál már az Óriásokról?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése