2014. január 11., szombat

Foltok csupán

Foltok a párnán. Emlékek.
Egy csepp vörösbor, egy kiégett kárpit rész, egy ondó folt. Emlékek mind.
Hiába nem akarom lehunyni a szemem, hiába nem akarom, hogy az emlékek megrohanjak, tehetetlen vagyok. Ülök a múlt foszlányainak tetején és bárhova nézek a régi köszön vissza.
Az a múlt, amiben sokszor sem köszönet, sem hála nem létezett, csak megannyi követelés és tudatlan, ösztönös cselekvések sorozata.
El vagyok veszve.
Akaratom ellenére csukódnak le szemeim és akaratom ellenére vezet vissza tudatom egy olyan világba, amire talán sohasem szeretnék emlékezni.
A múlt vad táncba kezd és bármit teszek, magába ránt.
Emlékek rohannak meg, emlékek melyeket nem feledhetek soha.

Remegés futott végig mindkettőnk testén és egyszerre élveztünk el. Azt hiszem az volt az első szeretkezésünk. Egy hosszú, átbeszélgetett este után estünk egymásnak, mikor már világossá vált mindkettőnk számára, hogy a másikra van szüksége. Legalább is akkor ezt hittük.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltunk boldogok, mert azok voltunk. Úgy szerettem Őt, mint addig még soha senkit. A jó időben jött és egy régóta tátongó űrt töltött ki bennem. Belemarkolt a szívembe és nem eresztett. Nem is akartam, hogy eresszen.

Éjfél volt.
Talán pezsgő illett volna a kezünkbe, de mi a vörösbort szerettük. Ettől lett csak kettőnké a pillanat. Az óra átfordult az új évbe és mi csókkal üdvözöltük az ismeretlent. Boldogok voltunk már régóta és azzá akartuk tenni az eljövendő évet is.
Azt az évet, ami véget vetett minden boldogságnak. Azt az évet, ami több szenvedést hozott, mint örömöt. De akkor ezt még nem tudtuk.
Akkor, a csók után, csak néztünk egymásra némán, mosolyogva és én majdnem kimondtam, amire gondoltam. Hajszál híja volt, hogy akkor nem tettem fel a nagy kérdést.
Azt hiszem óvatlanok voltunk. De mindenekfelett fiatalok.

A reggel melletted köszöntött.
Végigsimítottam testedet, felgyűrve a frissen mosott paplant. Te szinte doromboltál érintésem alatt és akkor reggel megint szeretkeztünk.
Szinte reflexszerűen gyújtottál cigarettára az ágy végében és egy óvatlan pillanatban a forró hamu melléd esett. Sistergés és füst közepette égett át az ágy. Apró folt keletkezett a kárpiton, de akkor már tudnunk kellett volna, hogy nem csak erről van szó.
Nem csak a kárpiton, de közöttünk is folt keletkezett. Attól a naptól kezdve, mintha minden más lett volna. Szinte a semmiből jött a változás, akárcsak a véletlen hullajtott hamu.
Egyre kevesebbszer bújtunk egymáshoz, mintha az ágy két félre szakadt volna.
Nem tudom, hogy a varázs múlt el, vagy a mindennapok váltak túlontúl megszokottá, de mi is ketté szakadtunk.
A vágyból kötelesség, a kötelességből unalom, az unalomból szép lassan gyűlölet lett.
Gyűlöltük az ágyat, az egymással töltött perceket.

Sosem felejtem el azt az estét.
Ültünk egymás mellett, de már nem akartuk egymást.
A tévé fénye hidegen vetült ránk, mikor megkérdeztem.
Nem sokkal korábban egy teljesen másik kérdést akartam feltenni neked, de akkor már csak annyi maradt, hogy: „Vége, ugye?”
Halkan kérdeztem és a válaszod is halk volt: „Azt hiszem, igen.”
Az elválás is ugyanilyen halk volt. Nem maradt már harag, indulat, amit a másikon akartunk kitölteni és talán ez volt a legrosszabb.
Csak az üresség maradt.
Egy újabb tátongó lyuk, ami csak felemészt.

Hiába költöztem el, az ágy a régi.
Nap mint nap az emlékekbe fekszem bele és próbálom álomra hajtani a fejemet, de a nyomok nem hagynak. Nem pihenhetek, mikor minden a te létedet sajogja.
Azt hiszem, hiányzol.
Azt hiszem, elrontottam valamit akkor veled.

De hiába hiszem, hiába gondolom ezt, az ágy soha nem ad választ. Az ágy csak az emlékeket hordozza, válaszokat nem.

2013. december 4., szerda

Részegen

Gondolatok és érzések kavarognak bennem. Nem merem kimondani egyiket sem.
Aztán megváltásként jön az inger. Hánynom kell.
Megkönnyebbülve adom ki magamból az elmúlt pár órában fogyasztott alkoholt és a véleményemet is. Ott a vécében, megfeszült hasfallal, hangosan erőlködve kijön belőlem minden, amit nem mertem mondani.
Harag vegyül a kényszerbe és már mérgesen, indulatokkal telve öblítem ki a szám.
Visszamegyek a szobába, ahol azok ülnek, akikkel az előbb még békésen beszélgettem, majd dühösen szóra nyitom a szám.
Trágár szavakkal vegyes sértések jönnek ki rajt, amik talán csak félig indokoltak.
Ahogy elmondom, szégyellem is magam.
Vádollak benneteket, olyan dolgokkal, ami nem jogos. Amiről nem ti tehettek.
De részeg vagyok és egyben képtelen parancsolni az indulataimnak. Ti kaptok mindent. Az elmúlt hónapok fájdalma és keserűsége rajtatok csapódik.
Valahol mélyen belül sajnálom.
Sajnálom, de nem tudok ellene semmit tenni.
Ha józan lennék, ha holnap lenne, talán bocsánatot kérnék és valószínűleg fogok is, de ma csak a sértett énem megnyugtatása, a saját elvakult igazságom hajszolása marad.
Látom és érzem, ahogy szemeitek elkerekednek szavaim hallatán és válaszra nyitnátok szátokat, de nem hagyom. Belétek fojtom a szót egy újabb és újabb düh-hullámmal.
Megállíthatatlanul törnek elő belőlem a vádak és ti védtelenek vagytok ellenük.
Holnap sajnálni fogom.
Nagyon.
Persze ez most mindegy. A lendület és az alkohol által felszabadított gátlástalanságom elsöpör mindent. Elsöpör titeket.

Nagy sokára végzek. Elfogynak a vádak, a sérelmek és űzött vadként fújtatva hagyom abba beszédemet. Ti nem szóltok. Nem tudtok szólni.
Próbáljátok megemészteni az imént hallottakat, és amíg ez történik, bennem még feljebb kúszik az a bizonyos ismerős érzés. Újra rám telepszik a vörös köd és mielőtt bármit is szólhatnátok felállok.
Felállok és kiviharzok a teremből, magatokra hagyva a gondolataitokkal, a lehetséges válaszaitokkal, a védekezéseitekkel.
Nem kérek belőle.

*

Fáj a reggel.
A nap meleg sugarai sütik arcomat és hiába próbálom meg eltakarni őket, a tudat, hogy ott vannak felkelt. Felkelt ez és a lüktető fájdalom a fejemben.
Ahogy felfogom, hogy hol is vagyok és mi történik éppen, bűntudat hasít belém. Egy olyan félreismerhetetlen érzés, ami szüntelenül azt sulykolja belém, hogy tegnap valami rosszat, valami meggondolatlant cselekedtem.
Persze az agyam jótékony homályba burkolja mindezt és képtelen vagyok rá emlékezni. Nem tudom megfejteni a tegnap rejtélyét önállóan.
Szükségem van valaki olyanra, aki ott volt. Aki látott és hallott.
Mikor találok ilyet, félve kérdezem meg, hogy mi történt.
Ő csak néz, óráknak tűnő másodpercekig, majd nem tudom eldönteni, hogy nevetni akar vagy együtt érzően mosolyogni. Arca furcsa grimaszba torzul és kissé feszengve, de mesélni kezd.
Mesél arról, hogy bár megbántottam őt is, volt akit sokkal jobban. Volt, akinek olyan szavakat mondtam, amiket sohasem hittek volna rólam.

Csendben várom a mese végét.
Várom a pontot, ahol fellélegezhetek, ahol fel tudom dolgozni, hogy ez mind az én hibám és csakis nekem kell jóvá tennem. Ha lehet, akkor a mosolyom még kínosabb, mikor bocsánatot kérek.
Kínosabb, mert szégyellem magam, kínosabb, mert tudom, hogy nem ő volt az utolsó. Tudom, hogy hosszú még a lista, akiknek magyarázkodnom kell.
És ez az a pont, ahol megállok.
Ahol egy pillanatra nagyon tiszták és érzelemmentesek lesznek a gondolataim. Ahol felfogom, hogy előző este tulajdonképpen csak felszabadult voltam és az alkohol leemelte rólam a kötelező udvariasság gátját. Tegnap felbátorodva képes voltam az emberek szemébe mondani a véleményem, mégpedig azt a véleményem, ami a felszín alatt rejtőzik.
Azt, amit igazából gondolok.
Ez egy picit megzavar. Akkor mi is most a helyes lépés? Bocsánatot kérni vagy megerősíteni a mondandóm józanul is?
Míg ez lezajlik bennem, a beszélgető partnerem értetlenül néz rám és ez kijózanít. Ugyanúgy ahogy ő, a többiek is várnak valamit. Várják, hogy megnyugtassam őket, hogy a tegnap este csak egy félresiklás volt. Hogy amit mondtam, azt nem is gondoltam komolyan, csak az alkohol beszélt belőlem.
Várják, mert meg akarnak nyugodni, hogy nincs bennük hiba. Hogy nem ők léptek rosszul a múltban, csak én ittam többet a kelleténél.
Hogy az egész csak egy ártatlan félreértés volt, amiért ők készek nagyvonalúan megbocsájtani.
Én pedig haladok az árral, az elvárásokkal és mindenkitől bocsánatot kérek.
Ők mosolyogva legyintenek, hogy hajlandóak fátylat borítani a mondottakra, de én belül tudom.
Pontosan tudom, hogy most hazudok a szemükbe, nem pedig tegnap este tettem. Pontosan tudom, hogy őszinte szavak hagyták el a számat, de nem mondom ki.
Sajnálkozva mosolygok rájuk és remélem, hogy elfelejtik a dolgot.

Mert ha elfelejtik, akkor minden rendben lesz.

2013. november 28., csütörtök

Csend

Csend.
Mindent beborító néma fátyol.
A világ és a benne lévő dolgok mintha egy titkos megegyezés révén egyensúlyba kerülnének.
Csend van. De ez nem az a csend.
Ez a csend feszült, baljós és csak nyugtalanságot szül. Felébreszt az éjszaka közepén, hogy lélegzet visszafojtva kutasd az okát és remegve várd a végét. Szorít és nem ereszt egészen addig, amíg elméd fel nem mondja a szolgálatot.
Ilyen csend van most is.
Hallod füledben a vér lüktetését, érzed, ahogy szíved egyre gyorsabb tempót diktál verejtékező mellkasodban. Majd talán a pattanásig feszült idegeknek köszönhetően elordítod magad és futni kezdesz.
Egyenesen szaladsz előre a vakítóan fehér folyosón s közben tested minden erejéből üvöltesz.

*

Ahogy ott fekszel a puha füvön kezeidet a tarkódra téve hunyorogva a napba nézel és mivel tudod, hogy senki sincs körülötted, hagyod hogy hangosan csússzanak ki belőled a gondolatok.
- Szerinted megérte? – kérdezed saját magadat.
Ahogy a válaszon gondolkodsz, megnyugtat a közeli fákon csiripelő madarak hangja és a természet zaja. Alig hallható neszek ezek, mégis ott vannak. A táj egy olyan hátterét alkotják, amik elmédet megnyugtatják, hogy jó helyen vagy.
- Fogalmam sincs – feleled magadnak – Valószínűleg nem. Sőt! Biztos, hogy nem! De muszáj volt. Meg kellett tennem!
- Miért is? – folytatod tovább az egyszemélyes párbeszédet.
- Mert szeretem – gyorsan jön a válasz. Túl gyorsan.
De erre képzeletbeli vitapartnered nem felel.
Megrágod a gondolatot újra meg újra.
- Mi van ha nem őt szereted, hanem azt, amit képvisel? A gondolatot, hogy olyan hosszú idő után újra lehet melletted valaki. Mi van, ha csak egy sebet akarsz begyógyítani egy ismeretlen gyógyszerrel?
Újabb némaság.
- Mit szeretsz benne?
Próbálsz felelni, de csak a csend ragad rád és vele együtt a félelem.

*

Nevetsz.
Ők körülötted állnak, te meg egyre csak nevetsz.
Fogak csattognak fehéren, de téged semmi sem érdekel. Nevetsz, mintha muszáj lenne.
Pedig nem az. Egy kicsit sem az, de már mindegy is.
Fogak csattognak és másodpercek alatt tépnek darabokra.
Vér fröccsen a fehér falakra, miközben te még mindig nevetsz.
Ők persze nem törődnek ezzel, csak egy dolog fontos nekik: a te megsemmisülésed.
A nevetésed gurgulázó fuldoklássá halkul miközben fogak csattognak fehéren…

*

Letérdelsz.
Térded a kemény, fával burkolt padlót nyomja, miközben összeteszed a kezed.
Csendet kérsz.
Imád buzgón ismétled, csendet kívánva.
Ujjaid kifehérednek az erőfeszítéstől és már halántékodon is pattanásig feszülnek az erek, mikor minden elhallgat. A körülötted lévő világot csend emészti el és némaság.
Ajkad apró, alig látható mosolyra húzódik, majd megszólalsz:
- Sajnálom!
Megköszörülöd torkodat és már kiáltani próbálsz.
- Sajnálom! Tiszta szívemből sajnálom!
Könnyek folynak végig arcodon.
- Nem hallod? Sajnálom! Nem akartalak megbántani! Én…én…
Hangod megtörik és remegve keresi a folytatást.
Talán meg is találná, de egy lágy női hang közbeszól.
- Én, mi?
- Én…szeretlek. Nekem szükségem van Rád!
- Szükséged van Rám – ismétli a hang.
Te bizonygatsz valamit, ami sosem volt talán igaz, Ő pedig halkan nevet. Sosem tolakodóan, mindig csak a háttérben meghúzódva, udvariasan.
Téged ettől elönt a düh és vörös ködbe burkolózva kiáltasz a hangra.

*

- Pszzzzt! – emeled ujjad a szád elé és inted csendre a hallgatóságot.
- Még nincs vége – mondod mosolyogva.
- A csendben a megértés rejtőzik. Még nektek is.
Mosolyogva bólogatsz a székben ülő embereknek, miközben ők hittel teli szívvel néznek rád.
Epekedve várják a konklúziót, az örök igazságot, de elmarad.
Egy darabig némán nézel, aztán nevetve bólintasz a csendben.
- Ugye értitek? – kérdezed mosolyogva.
Ők csak bambán bámulnak és tekerik fejüket. Nem értik. Annyi példa, annyi érzelem, annyi tanulság után sem értik…mit kezdhetsz ezzel?
- Tudom, hogy nagy áldozat, de ha érteni akarjátok, tépjétek le a szárnyaitokat!
Ők csak suttognak egymás közt, majd valaki felsikít.

Ő meg akarja érteni.

2013. augusztus 19., hétfő

Vita az ördöggel

- Ki a következő? Kora? Neve? Bűne?
Haladjunk, két perc múlva tűzbe
kell vesselek. De semmi ijedelem.
Bár nem hazudik a földi hiedelem,
fájni fog örökké, hozzászokni nehéz.
Tényleg nem kellemes, ha a pokol emészt
el. De bűnhődnöd kell. Lelkedet eladtad.
S még a sor sem halad rendesen miattad.

- Egyetlen kérdésem sem lehet?
- Hogy miért történik és miért éppen veled?
Ugyanaz a nóta, egyformák vagytok
végtelen esély, de többet akartok.

És miért is lennél te különleges?
- Mert mindig tudtam hogy mi a helyes!
Mert én vagyok az. Az egyetlenegy!
Az én helyem ott van! Vár fenn a menny.
ÉN vagyok az! Más mint a többi,
a minta, akibe nem lehet kötni!
Hallgass végig, ne engedj tovább!
Csak egyet tettem, csak egy ostobát...

És te vettél rá arra, hogy lelkemet eladjam!
Egy ígéretért mit soha nem kaptam
meg. Te vagy a bűnös! És még Te ítélsz?
Ki a semmiért egy emberi lelket kérsz?

...

Kérdések zöme, vádlások sorban
hangoztak örökké a végtelen korban.
De a választ, ő bizony soha nem hallhatta
mert az angyal ki békéjét adhatta,
ebben a sorban fel nem tarthatta.
Egy másik sor előtt várt békésen
s mert sor hossza nincs egy méter sem,
minden kérdésre szívesen felel
s mikor partnere békére lel,
elmondja neki a legfontosabbat,
hogyha bár életben nem is maradhat
de lesz egy dolog mi eldönthető:
miért épp ide és miért pont Ő.

2013. augusztus 18., vasárnap

Tükör

- Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki is vagyok tulajdonképpen? – kérdezem magamtól, miközben bámulom az üvegről visszatükröződő férfi arcképét.
Hazugság az egész?
A férfi arcán könnycseppek gördülnek végig és összeroskad.
- Ez nem én vagyok!
A kiáltás olyan elemi erővel tör fel belőle, hogy a tükör megreped.
Valóban ennyi?
A repedés az arcát szakítja két felé. A torz kép szája fájdalmas mosolyra görbül.
- Ki vagy? – kérdi.
- Nem tudom! – válaszolok sírva – Már nem tudom!
- Én tudom! – feleli a törött felem – Te vagy minden amire vágytál! Te vagy, aki elveszi, ami neki jár! Az akarat és a vágy megtestesítője vagy!
- Tényleg?
- Igen! IGEN! – a grimasz diadalmas nevetésbe fordul én pedig egy rövid pillanatra elhiszem. Egy rövid pillanatra el akarom hinni a hazugságokat.
Nem veszem észre de valami fekete nyúlós massza folyik ki a tükör repedéséből és terjed szét arcképemen pókháló szerűen.
Hideget érzek.
Felemelem fejem és a saját szemembe nézek. A fekete anyag belefolyik a szemembe és átjárja azt. Sikítanék a látványtól, de a szám is megtelik az anyaggal és egy hang sem jön ki a torkomon.
Mindent beborít a feketeség és elterülök a földön.
Testem rándul egyet, én pedig beleveszem a semmibe.

Bamm.
Bamm.
Bamm.
Hallom a szívem dobogását. Akkor még élek.
Érzem, hogy a szám tele van a fekete masszával, de mintha minden szívdobbanásra egy kis levegő jutna a tüdőmbe.
Élek.
Felemelem a kezem és kitapogatom a tükröt. Ujjaimat végighúzom a repedés vonalán.
Próbálok erőt gyűjteni, de csak egy gyenge koppantásra futja. Öklöm visszapattan a tükörről és a feketeség mintha szorosabbra fonódna rajtam.
Minden szívdobbanásra emlékképek villannak be.
Újra próbálkozom.
Már erősebbet ütök a tükrön, de még mindig semmi eredmény.
A dobbanások és a képek is erősebbek.
Tényleg élek.
Ez a tudat erőt ad egy hatalmas csapáshoz. Érzem, ahogy az üveg megreped és szilánkok hullanak a kezemre. A feketeség megrázkódik.
A torkom kitisztul én pedig erős, artikulálatlan üvöltést hallatok és újra lecsapok.
- NEM! – hallatszódik most már tisztán a hangom miközben mindkét öklömmel a tükröt zúzom darabokra – Nem vagyok olyan!
A feketeség az utolsó tükördarab lehullásával szertefoszlik, én pedig megkönnyebbültem felsóhajtok.

- Tudom, hogy ki vagyok!

2013. június 29., szombat

Ébredés

Gyere!
Gyere és sétáljunk!
Kérlek hadd vezesselek körbe a vidéken!

Nem akarok menni. A testem és a lelkem is túlságosan fáj ahhoz, hogy megmozduljak. Makacsul kapaszkodok a padba, amin ülök és fintorgok.
Nem megyek! Nem akarok!

Kérlek!
Csak egy perc az egész!
Felkelsz, sétálunk egy kicsit és már itt is vagyunk!
Gyere velem!

Lágyak és esdeklők a szavak, de visszatartom magam. Nem vagyok hajlandó bejárni egy ismeretlen világot, ahol csupa veszély leselkedik rám. Biztonságban akarok lenni és a pad ezt megadja nekem. Ez a régi, kopott, tölgyfából készült pad ismerős vendégként fogad, aminek minden apró vágatát, szúette részét ismerem. Itt nem érnek meglepetések.
És különben is, mi van a vidéken?
Mit akarsz mutatni? Mi olyan fontos, hogy felkeljek?

Nem mondhatom el!
Bíznod kell bennem!
Fel kell kelned, és akkor megmutatom, mit rejt a világ a padon kívül!
Annyit mondhatok, hogy rengeteg érdekes és izgalmas élménnyel lehetsz gazdagabb! Egy olyan világgal, ami nem csak a pad fakó barnáját tartalmazza, hanem megannyi élő és lélegző színt!
Bízz bennem és gyere velem!

Színek? Minek nekem több szín?
Minek nekem izgalom? Ahol izgalom van, ott veszély is van! Nincs szükségem veszélyre! Biztonságot akarok!

Biztonságot és unalmat.
Lehet, hogy veszélyes, de legalább érezni fogod hogy élsz!
Érezni fogod az új környezetet, ami felpezsdít majd, átjárnak a színek és boldog leszel!
Gyere velem!

De...de...ez a pad...ez a pad az én világom.
Hogy ígérheted meg, hogy biztonságban leszek odakint? Hmm? Hogyan?
El akarsz vinni valahova az ismeretlenbe. Megígéred, hogy tetszeni fog amit találok majd?

Sem azt nem ígérhetem meg, hogy biztonságban leszel, sem azt, hogy tetszeni fog amit találsz.
Életet ígérhetek. Lüktető vért az ereidben, izgalmat, új utakat és mindenek felett színeket.
Ezeket tudom nyújtani.

Félek.

Tudom.
De ez rendben van.
Szükség van a félelemre.

Vissza tudok majd jönni a padhoz?

Ha szeretnéd, akkor igen. A pad mindig itt lesz.

Csak annyit kérek, hogy...lassan induljunk, jó?

Persze.
Nem sietünk sehova.
Egyszerre csak egyet lépünk.
Gyere, fogd meg a kezem!

2013. május 16., csütörtök

Ez egy nagyon régi, találjátok ki kinek szól ;)


Nézem a telefont.
Benne egy SMS
Olvas.
Beszélsz, valaki
épp keres
Folytasd.
Illatod beszívom,
tekinteted rajtam
Emlék.
A buli a legjobb.
Jobb mint akartam
Mennék.
Itt van valaki,
lehet, hogy érdekel
Ámen.
Majd a gondolat
oldalba térdepel
Á nem....
Úgy kerüllek, hogy
bármikor láthass
Szívverés.
Azt kívánom,
hogy többé ne bánthass
Tévedés.