Foltok a
párnán. Emlékek.
Egy csepp
vörösbor, egy kiégett kárpit rész, egy ondó folt. Emlékek mind.
Hiába nem
akarom lehunyni a szemem, hiába nem akarom, hogy az emlékek megrohanjak,
tehetetlen vagyok. Ülök a múlt foszlányainak tetején és bárhova nézek a régi
köszön vissza.
Az a múlt,
amiben sokszor sem köszönet, sem hála nem létezett, csak megannyi követelés és
tudatlan, ösztönös cselekvések sorozata.
El vagyok
veszve.
Akaratom
ellenére csukódnak le szemeim és akaratom ellenére vezet vissza tudatom egy
olyan világba, amire talán sohasem szeretnék emlékezni.
A múlt vad
táncba kezd és bármit teszek, magába ránt.
Emlékek
rohannak meg, emlékek melyeket nem feledhetek soha.
Remegés
futott végig mindkettőnk testén és egyszerre élveztünk el. Azt hiszem az volt
az első szeretkezésünk. Egy hosszú, átbeszélgetett este után estünk egymásnak,
mikor már világossá vált mindkettőnk számára, hogy a másikra van szüksége.
Legalább is akkor ezt hittük.
Hazudnék, ha
azt mondanám, hogy nem voltunk boldogok, mert azok voltunk. Úgy szerettem Őt,
mint addig még soha senkit. A jó időben jött és egy régóta tátongó űrt töltött
ki bennem. Belemarkolt a szívembe és nem eresztett. Nem is akartam, hogy
eresszen.
Éjfél volt.
Talán pezsgő
illett volna a kezünkbe, de mi a vörösbort szerettük. Ettől lett csak kettőnké
a pillanat. Az óra átfordult az új évbe és mi csókkal üdvözöltük az
ismeretlent. Boldogok voltunk már régóta és azzá akartuk tenni az eljövendő
évet is.
Azt az évet,
ami véget vetett minden boldogságnak. Azt az évet, ami több szenvedést hozott,
mint örömöt. De akkor ezt még nem tudtuk.
Akkor, a
csók után, csak néztünk egymásra némán, mosolyogva és én majdnem kimondtam,
amire gondoltam. Hajszál híja volt, hogy akkor nem tettem fel a nagy kérdést.
Azt hiszem
óvatlanok voltunk. De mindenekfelett fiatalok.
A reggel
melletted köszöntött.
Végigsimítottam
testedet, felgyűrve a frissen mosott paplant. Te szinte doromboltál érintésem
alatt és akkor reggel megint szeretkeztünk.
Szinte
reflexszerűen gyújtottál cigarettára az ágy végében és egy óvatlan pillanatban
a forró hamu melléd esett. Sistergés és füst közepette égett át az ágy. Apró
folt keletkezett a kárpiton, de akkor már tudnunk kellett volna, hogy nem csak
erről van szó.
Nem csak a
kárpiton, de közöttünk is folt keletkezett. Attól a naptól kezdve, mintha
minden más lett volna. Szinte a semmiből jött a változás, akárcsak a véletlen
hullajtott hamu.
Egyre
kevesebbszer bújtunk egymáshoz, mintha az ágy két félre szakadt volna.
Nem tudom,
hogy a varázs múlt el, vagy a mindennapok váltak túlontúl megszokottá, de mi is
ketté szakadtunk.
A vágyból
kötelesség, a kötelességből unalom, az unalomból szép lassan gyűlölet lett.
Gyűlöltük az
ágyat, az egymással töltött perceket.
Sosem
felejtem el azt az estét.
Ültünk
egymás mellett, de már nem akartuk egymást.
A tévé fénye
hidegen vetült ránk, mikor megkérdeztem.
Nem sokkal
korábban egy teljesen másik kérdést akartam feltenni neked, de akkor már csak
annyi maradt, hogy: „Vége, ugye?”
Halkan
kérdeztem és a válaszod is halk volt: „Azt hiszem, igen.”
Az elválás
is ugyanilyen halk volt. Nem maradt már harag, indulat, amit a másikon akartunk
kitölteni és talán ez volt a legrosszabb.
Csak az
üresség maradt.
Egy újabb
tátongó lyuk, ami csak felemészt.
Hiába
költöztem el, az ágy a régi.
Nap mint nap
az emlékekbe fekszem bele és próbálom álomra hajtani a fejemet, de a nyomok nem
hagynak. Nem pihenhetek, mikor minden a te létedet sajogja.
Azt hiszem,
hiányzol.
Azt hiszem,
elrontottam valamit akkor veled.
De hiába
hiszem, hiába gondolom ezt, az ágy soha nem ad választ. Az ágy csak az
emlékeket hordozza, válaszokat nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése