2014. január 11., szombat

Foltok csupán

Foltok a párnán. Emlékek.
Egy csepp vörösbor, egy kiégett kárpit rész, egy ondó folt. Emlékek mind.
Hiába nem akarom lehunyni a szemem, hiába nem akarom, hogy az emlékek megrohanjak, tehetetlen vagyok. Ülök a múlt foszlányainak tetején és bárhova nézek a régi köszön vissza.
Az a múlt, amiben sokszor sem köszönet, sem hála nem létezett, csak megannyi követelés és tudatlan, ösztönös cselekvések sorozata.
El vagyok veszve.
Akaratom ellenére csukódnak le szemeim és akaratom ellenére vezet vissza tudatom egy olyan világba, amire talán sohasem szeretnék emlékezni.
A múlt vad táncba kezd és bármit teszek, magába ránt.
Emlékek rohannak meg, emlékek melyeket nem feledhetek soha.

Remegés futott végig mindkettőnk testén és egyszerre élveztünk el. Azt hiszem az volt az első szeretkezésünk. Egy hosszú, átbeszélgetett este után estünk egymásnak, mikor már világossá vált mindkettőnk számára, hogy a másikra van szüksége. Legalább is akkor ezt hittük.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltunk boldogok, mert azok voltunk. Úgy szerettem Őt, mint addig még soha senkit. A jó időben jött és egy régóta tátongó űrt töltött ki bennem. Belemarkolt a szívembe és nem eresztett. Nem is akartam, hogy eresszen.

Éjfél volt.
Talán pezsgő illett volna a kezünkbe, de mi a vörösbort szerettük. Ettől lett csak kettőnké a pillanat. Az óra átfordult az új évbe és mi csókkal üdvözöltük az ismeretlent. Boldogok voltunk már régóta és azzá akartuk tenni az eljövendő évet is.
Azt az évet, ami véget vetett minden boldogságnak. Azt az évet, ami több szenvedést hozott, mint örömöt. De akkor ezt még nem tudtuk.
Akkor, a csók után, csak néztünk egymásra némán, mosolyogva és én majdnem kimondtam, amire gondoltam. Hajszál híja volt, hogy akkor nem tettem fel a nagy kérdést.
Azt hiszem óvatlanok voltunk. De mindenekfelett fiatalok.

A reggel melletted köszöntött.
Végigsimítottam testedet, felgyűrve a frissen mosott paplant. Te szinte doromboltál érintésem alatt és akkor reggel megint szeretkeztünk.
Szinte reflexszerűen gyújtottál cigarettára az ágy végében és egy óvatlan pillanatban a forró hamu melléd esett. Sistergés és füst közepette égett át az ágy. Apró folt keletkezett a kárpiton, de akkor már tudnunk kellett volna, hogy nem csak erről van szó.
Nem csak a kárpiton, de közöttünk is folt keletkezett. Attól a naptól kezdve, mintha minden más lett volna. Szinte a semmiből jött a változás, akárcsak a véletlen hullajtott hamu.
Egyre kevesebbszer bújtunk egymáshoz, mintha az ágy két félre szakadt volna.
Nem tudom, hogy a varázs múlt el, vagy a mindennapok váltak túlontúl megszokottá, de mi is ketté szakadtunk.
A vágyból kötelesség, a kötelességből unalom, az unalomból szép lassan gyűlölet lett.
Gyűlöltük az ágyat, az egymással töltött perceket.

Sosem felejtem el azt az estét.
Ültünk egymás mellett, de már nem akartuk egymást.
A tévé fénye hidegen vetült ránk, mikor megkérdeztem.
Nem sokkal korábban egy teljesen másik kérdést akartam feltenni neked, de akkor már csak annyi maradt, hogy: „Vége, ugye?”
Halkan kérdeztem és a válaszod is halk volt: „Azt hiszem, igen.”
Az elválás is ugyanilyen halk volt. Nem maradt már harag, indulat, amit a másikon akartunk kitölteni és talán ez volt a legrosszabb.
Csak az üresség maradt.
Egy újabb tátongó lyuk, ami csak felemészt.

Hiába költöztem el, az ágy a régi.
Nap mint nap az emlékekbe fekszem bele és próbálom álomra hajtani a fejemet, de a nyomok nem hagynak. Nem pihenhetek, mikor minden a te létedet sajogja.
Azt hiszem, hiányzol.
Azt hiszem, elrontottam valamit akkor veled.

De hiába hiszem, hiába gondolom ezt, az ágy soha nem ad választ. Az ágy csak az emlékeket hordozza, válaszokat nem.